Megfoghatatlanság

 Sziasztok!

Számomra talán meglepőbb, mint számotokra, hogy a " nagy visszatérés" működni látszik. Kissé talán nevetséges is, hogy ennyi az egész : egy döntés, semmi több. ugyanakkor feléledt bennem annak a vágya, hogy megosszam veletek a gondolataimat és formába is öntsem őket. Ez utóbbi számomra kifejezetten hasznos, mivel addig a pillanatig, amíg nem ülök le csak néhány faltól-falig csapó gondolat foszlányom van az olvasmány élményemről. Abban a pillanatban azonban mikor leütöm az első betűt  képes leszek fókuszálva összegezni mindent.  

Tartalom:  "Ha az életed hazugságon alapul, lenne bátorságod kimondani az igazságot?

Montverrében, a réges-régi elitakadémián, amely magas hegyek közt búvik meg, a legjobbakat és legélesebb eszűeket képzik arra, hogy tökéletesen helytálljanak a grand jeu-ben – a nagy játszmában –, ebben a rejtelmes, misztikus vetélkedésben, amely a zenét, a művészetet, a matematikát, a költészetet és a filozófiát egyaránt ötvözi. Léo Martin egykor Montverre kiválósága volt, de azóta egy véres tragédia nyomán elveszítette a lendületét, már nem foglalkoztatja a tudományos pálya. Ehelyett a politika vonzásába került, a kormánypárt feltörekvő csillaga lett, hogy aztán egy apró botlás a karrierjébe kerüljön. Most száműzöttként kerül vissza Montverrébe, és maga sem tudja, milyen sors vár rá.
De az akadémia világa már nem is olyan, mint amilyenre Léo abból az időből emlékszik, amikor még rajongott az intézményért. Annak idején férfiak vezetése alatt állt – Montverre első számú embere most nő: bizonyos Claire Dryden. Ő tölti be a Magister Ludi tisztét, vagyis ő a nagy játszma feje. Léo rögtön szokatlan vonzalmat érez a magiszter iránt – mintha rejtélyes kötelék fűzné őket egymáshoz – noha biztos abban, hogy még soha nem találkoztak.
A legendás Nyárközépi Játszma közeledtével – amely az akadémia tanévének legnagyobb szabású rendezvénye – régóta eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és évszázados hagyományokat rúgnak fel."

Én és a könyv:  Amikor belépünk egy könyvesboltba az első dolog amin megakadhat a szemünk az a csoportosítás. Műfajokkal látjuk el a könyveket, hogy ne egy véget nem érő labirintus útvesztőibe kelljen az olvasónak bolyongania. Azonban a műfaji skatulyáknak van egy nagyon nagy hátránya, felcímkézi és  ez által meghatározza az előzetes elvárásainkat.  Talán emiatt szeretem magát a világirodalom, szépirodalom, szórakoztató irodalom meghatározást, mert átfogóak.  Olvasás közben a  történet úgy is számtalan arcát fogja mutatni nekünk, nincs  kőbe vésve sehova, hogy egy krimi nem lehet romantikus és fordítva. Éppen ezekből adódóan én jobb szeretem a hangulatukat meghatározni a köteteknek esetleg összefoglalni miről szólnak, sokkal többet mondunk ezzel, mint egy címkével.  Az Árulások pedig egy kitűnő példa erre. Nem tudnám műfajilag meghatározni, azonban a benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy egy misztikus, kissé sötét, gótikus történetről van szó. A legjobb szó rá talán a mostanában egyre divatosabb dark academy vagyis sötét akadémia.  Eme friss irodalmi hajtás a nagy múltra tekintő angol egyetemek egyetemistáinak életvitelének idealizálásából eredeztethető.  Kissé rejtélyes, kissé sötét. Nem fogok hosszas ismertetést végezni, mert nem ezért vagyok most itt. Azonban be kell vallanom, hogy nagyon rajongók a stílusban íródott művekért.  Van bennük valami megfoghatatlan, ami nem ijesztő, de az ember feszült lesz tőle, mint mikor egy  sötét szobában kialszik  az utolsó gyertya. 

" A játékok lényegét ragadta meg, úgy hiszem. Azt, hogy az élet egésze is lehet játék."

Az Árulások egy nagyon komplex és egyedi történet. Több mint 400 oldal, mégis az olvasás közben és után is azt éreztem, hogy maga a történet összefoglalható lenne fél oldalban, de ekkor elveszne a varázsa. Nem a cselekmény volumenitása ragadott magával,  (bár amellett se mehetünk el ilyen könnyen), sokkal inkább az írói stílus. Van valami  füstösség és szürkeség a szövegben, mai olyanná teszi, mintha egy polaroid szűrőt húztunk volna rá. Ezáltal pedig a körvonalak elmosódnak, homályossá válnak.  A kötet másik erősségét pedig az adja, hogy a témája nem könnyen meghatározható, a grand jeu talán nem is akar materiális lenni. A megfoghatatlansága egy olyan motívum, ami az olvasót kezdetben idegesíti és itt jó értelemben értem ezt, hiszen próbálja kitalálni mi is lehet valójában a nagy játék, azután pedig metaforaként értelmezi, kinek ahogy épp tetszik. Nekem a színészethez és a retorikához kapcsolódott, de nehéz megfejteni, talán nem is kell, nem is a feladatunk része. Mégis, végig ott van és megfejthetetlensége azt üzeni, hogy  bárki aki kezébe fogja a kötetet  nem Montverre része, csak egy kívülálló.  

A cselekmény okosan van felépítve, mindig amikor  azt hisszük egy lépéssel az író előtt vagyunk  és rájöttünk a nagy fordulatra, az a következő fejezetek egyikébe lelepleződik, a végső titok pedig csak a neki megírt helyen és időbe bukkan csak fel.  Így hát a regény minden csak nem kiszámítható, azonban a rutinosabb olvasó számára talán kevesebb a váratlan fordulat.   Az Árulások különleges hangulata a valódi vonzáspontja. A szerkezete átgondolt és a múlt és a jelen összefonódása illetve elvágása zseniális keretbe helyezik a szereplőket. Úgy hiszem, ez egy hangulat könyv, amit nem a sodródása miatt veszünk kézbe újra.  Lassan folyó , ugyanakkor gyönyörűen megírt történet. Valaki, talán pont én évekkel ezelőtt biztosan így határoztam volna meg, most azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy aki egy folyóra számít az csak patakot kap vízeséssel a végén.